Pearl Jam - Backspacer

Vannak zenekarok, akik sosem tudják, mikor kellene abbahagyni - a Pearl Jam pedig tipikusan ilyen zenekar. Pályafutásuk 1991-es hangos kezdete óta népszerűségük ugyan törtetlennek mondható, de az általuk produkált minőség sajnos [egyre inkább] annál gyengébbnek tűnik. Kétségtelen, hogy a zenekar a Tennel letette a nagybetűs debütöt az asztalra, de ha őszinték vagyunk, akkor azt is elismerjük, hogy a Pearl Jam máig a Tenből él. Sajnos. A Pearl Jam ugyanis tehetséges zenekarként kezdte a Seattle-i grunge-bumm kellős közepén, s a kezdeti pro-choice-os arcoskodások, betiltott videóklipek, és kellően apolitikus hozzáállás után úgy döntöttek, inkább átnyergelnek a divatos Bush-gyalázó, Nader-párti nagycsaládos táborba. Közben persze a grunge-mánia is lecsengett, a változás tehát érthető, ugyanakkor zeneileg sosem volt egyetlen folytatás sem igazán kielégítő a Tenhez képest. Hiába dobálták a polaroidos képeket a lemezeikhez, és ragaszkodhattak konokul akár Brendan O' Brienhez is, akkora hatást már sosem váltottak ki, mint amit az a híres-neves debüt csinált.

Mindezek ellenére meg kell mondanom, hogy a cím nélküli, 2006-ban O'Brien neve nélkül elkészült album még annak ellenére is elnyerte a tetszésemet, hogy a Tenes dolgaik folytatásának még csak a halvány lehetősége sem állt fenn rajta. A nemes egyszerűséggel a rajongók által csak Avokádónak becézett címtelen lemezen mégis volt négy-öt sláger, ami miatt mégsem fulladt unalomba a korong. Pedig a Pearl Jam itt sem változtatott a szokásain, és az Avokádó úgy clippel mint a pingpong asztal, és olyan fülsiketítő módon van szteróba keverve, hogy vigyázni kell a fejhallgatós tesztelgetésével. Mégis, azt tudom mondani, hogy az Avokádón nem volt dühítően unalmas az a sok nyáladzás, amit itt a Backspaceren viszont stílustalanul, szinte végig elkövetnek. Már az első kislemez, a The Fixer is erős kétyeleket ébresztett bennem az érkező lemez minőségét illetően - no nem mintha olyan rossz volna az album, igazából a pontos megnevezése, hogy olyan semmilyen. Nem felháborítóan rossz, nem is kiemelkedően jó; egyszerűen semmilyen. Stadion-rockos buta hangulatot áraszt némi punkos beütéssel, sok-sok olyan dallal, amin az emberek inkább ácsorogni szoktak öngyújtóval a kézben, mintsem ugrálni és üvölteni a szövegeket. Ezen felül a Backspacer egyszerűen túl rövid (alig 35 perc), ráadásul túl gyorsan végig is pörög a lejátszódban anélkül, hogy bármilyen emlékezetes momentumai maradnának a füledben. Még csak egy csettintésre sem futja, nem érzem azt, hogy ezt most vissza kellene tekernem közelebbi megismerés céljából. A Backspaceren inkább az hallatszódik, hogy a Pearl Jam ezt az albumot nem a rajongóknak csinálta, és nem is az egyszerű zenehallgatóknak. A Backspacerről inkább azt mondom, hogy leginkább magának a zenekarnak készült. Ez pedig kapitális hiba.

Az Avokádón azért legalább volt némi dinamika, és egy-két számban odamondós szövegek is bírt az az album, ugyanis e kritérium a Pearl Jamre eddig igencsak jellemző volt. A Backspacer viszont a Gonna See My Frienddel indít, melyről süt a buta stadion-rock, és hogy nincs téma miről énekelni. A Got Some tisztára Offspringes hangulatot áraszt magából, már csak Dexter Holland hiányzik a számból, ráadásul a séma is ugyanaz; ugyanazt a három mondatot ismételgetik az egész szám során - és ez az egész lemezzel így van. A The Fixer sem jobb, a legfelháborítóbb hibája, hogy a klipje egy koncerten lett felvéve, és ennek megfelelően a közönség is benne van, minden zajával együtt. A dal így, minden bénasága ellenére is megállt a lábán (volt hangulata klipestül), ezzel szemben az album verzió nélkülözi a közönséget, s így olyannyira statikus és dinamikátlan, hogy rossz hallgatni. Valószínűleg a Pearl Jam is felismerhette, hogy ez az egyetlen rádióképes, sláger-hangulatú szám a lemezről, úgyhogy a választás kereskedelmi szempontból nem rossz, ugyanakkor sokat elárul a lemez többi részéről. A Backspaceren ugyanis ennél csak rosszabb momentumok vannak. Boldog "je-je-je"-jekkel és "áh-áh-áh"-okkal persze tele van a lemez, csak éppen a lényeg, a dinamika és a koherencia hiányzik belőle. A Just Breath-et első hallgatás után megmosolyogtam, mert bár alapvetően szép akusztikus dal, hallatszik, hogy Vedder karcosabb hangja itt-ott ki van húzva auto-tune-nal. Félreértés ne essék, nem a pitch correctionnel van baj, ugyanis mára már kiváló plugineket gyártanak erre a célra az Antares klasszikusán kívül is (pl. Melodyne), és így ugyanolyan bevett része lett a felvételi eljárásnak, mint a kompresszorozás. A falsabb hangok mértéktelen kihúzása viszont nagyon is árthat egy olyan zenekarnak mint amilyen a Pearl Jam - ahová igenis, hogy elkéne az élőbb hangulat. És ezt a számot követően unalomba is fullad a korong, szerencsére nem is tart sokáig, nehogy túl sokat hallgassam. Boldogságbomba Eddie Vedder szájából? Mi történt az univerzummal?

A lemez másik legnagyobb hibája a clippelésen kívül, hogy dinamikátlanra és statikusra keverték az egész hangzóanyagot. Teljesen egyvonalú, ugyanúgy szól a lágyabb részeken, mint a keményebbeken, ezzel totálisan elvesztette az íveit. Nem csak a koncepció félregondolt, hanem a minőség is; Brendan O' Brient végre el kellene küldenie a zenekarnak nyugdíjba, mert az a Metallicának is jót tett, amikor Bob Rocktól megváltak. Sőt, szerintem értelmesebb volna, ha egy időre lehúznák a rolót, és keresnének olyan témákat, amik kicsit inspirálják őket. Mert ez így nem állapot. Mondjuk érthető, Bush sincs már a színtéren, Obamát imádják, talán szerintük kész is a világbéke?

C-

Pearl Jam - Backspacer (2009) (Monkeywrench/Universal)
Producer: Brendan O' Brien
Hangerőháború áldozata-e? IGEN.
www.pearljam.com

Isten Háta Mögött - Az első két lemez

Régóta figyelemmel kísérem a budapesti Isten Háta Mögött (a továbbiakban csak IHM) zenekar munkásságát, egészen a 2003-mas Rosenkreutz kémiai mennyegzője című alkotásuktól a Kényelmetlen lemezig. Azt előljáróban mindenképpen le kell szögezzem, hogy az IHM tipikusan koncertzenekar; azt a kakofóniát, amit az élő show-jaik alkalmával le tudnak rendezni, arra kevés zenekar képes. Pálinkás Tamás, azaz Palika Kispál-iskolás szövegei, a nagykönyvben nem igazán tanított énekstílusa, illetőleg persze a kész zenei végeredmény tekintetében rendkívül sokoldalú egyediséget mutathat fel a zenekar. Hatásaik főleg a metálzenéből táplálkoznak, az biztos, hogy a gitáros sok Toolt és Neurosist hallgatott, de a stoner rock sem kerülhette el a horizontjaikat, mert Kyuss hatásokból is van bőven mindhárom lemezen. Őszintén szólva, meg kell mondanom, az IHM esetében három dologgal sosem voltam kiegyezve; a lemezeik hangzásával (illetve borzalmas hangosságal), a lemezekre túlsterilizált dalaikkal, illetve a néhol igen csak csúnyán megszólaló énektémáikkal. Komoly kritika ez, és éppen ezért mondom, hogy az IHM igazából tökéletes koncertzenekar; a lemezek dalai valahogy mindig jobb hangulatúak élőben, Palika is hitelesebben csinálja a színpadon a dolgokat, mint a stúdióban. Ezen kívül van még egy negyedik észrevételem is: nem visz rá a lélek, hogy magamtól túl sokat hallgassam az IHM dalait. Minden felsoroltak ellenére is azt kell mondjam, az IHM egy piacképes, vállalható zenekar, és ha a kult-státusz nem repíti őket el a viszonylagos ismertségbe, talán örökké az underground világában maradtak volna. Tisztán emlékszem, amikor még néhány évvel ezelőtt azt írta nekem Palika, hogy őket nem érdekli, ki veszi meg a lemezeiket, és hogy még a zenekar is csak apróhirdetés útján jött össze. Nos, ezt a pofátlan lazaságot tudom értékelni bennük, és éppen ez az ami csak kevéssé jön át a lemezeiken.

Mindenféle hírek terjengtek a zenekarról, hogy feloszlanak, mert Győrfi István kimegy Írországba, de végül inkább bevették Egyed Pétert, akivel felvették a Kényelmetlen lemezt. Ez utóbbi talán az egyik legtisztább munkájuk, hossza ellenére is kényelmes hallgatnivaló lenne... ha nem clippelne az album úgy, ahogy a többi. Kétségkívül ez a gyenge pont, már ami a hangzást illeti, vitte rá a zenekart arra, hogy kiadják az első két lemezt újrakevert formában. Az újrakiadásban az is benne volt, hogy az első két album szinte beszerezhetetlen volt, a korábbi nyomások között pedig előfordult jópár hibás darab, így jobbnak látták az IHM háza táján inkább kiadni őket, ezúttal egyben, a keverést is felrázva. Varga Zoltánnak, a Bakery stúdió vezetőjének volt ideje rá az októberi, háromnapos hétvégén, Felföldi Péter pedig gyorsan összedobott egy nagyon minimál bookletet a kiadáshoz, és ez érkezett el a fogyasztókhoz, azaz hozzánk is. Nos a produktum igényes, szép, bár a lemezek kissé gyorsan kizuhannak a papírtokból, és egy belső képen kívül nem is jár más a lemezekhez (se szöveg, se semmi), úgy szólvan kissé tesco gazdaságos változatban került forgalomba, de legalább baráti áron (2000 Forintért). Persze ahogyan ez szokott lenni, sok benne a marketing. Gyakorlatilag csak az első albumot keverték újra, amely csak részben készült a Bakeryben annak idején, és idő sem volt rá annyi, mint az utóbbi kettőre. Így igazi változásokat csak az első albumon hallhatunk: a dobhangzás kikerekedett, a Közelítő távolító tényleg totálisan új hangot tudhat magáénak, ugyanezt lehet észlelni a Mária dalában is, a gitárok is sokkal jobban kihallhatók, mint korábban. Ezen kívül azonban az album hangképe még mindig eléggé ízléstelen; a Közelítőben öt darab téglalapot választ szét négy kisebb, halkabb rész. A keverés tehát továbbra is csak a "szóljon mint az állat" és "dübörögjön és üvöltsön mint a gép" módjára szól, dinamika az nagyon kevés van az új változaton, akárcsak a régin. Ez kissé elszomorító, hardcore fanoknak persze teljesen mindegy lesz, az új dobhangzás számukra fel fogja dobni a régi dalokat - számomra azonban ezek nem rejtenek túl sok újdonságot. A Szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás esetében szinte semmilyen újramixelésről, maszterizálásról nem beszélhetünk; az egyetlen változás a Tavaszi nemződüh slágerében fedezhető fel, ahol Palika autotune-nal kihúzatta a hamis hangjait. Megjegyzendő, hogy ez az album továbbra is szenvedő alanya a hangerőháborúnak, bár dinamika azért egy picit több szorult beléje, mint elődjébe.

Összességében tehát nemes gesztus az IHM-től, hogy az új rajongók számára elérhetővé tették a korábbi albumokat; de ez a csomag csak fenntartásokkal nevezhető "újrakevert kiadásnak" (ahogyan a borítón írják). Jobban hasonlít inkább egy minimál, válságcentrikus kiadásra, mint komoly újrakeverésre, s ezzel hangsúlyozom, hogy nem Varga Zoltán munkáját vonom kétségbe, csak a saját és az olvasók elvárásait csökkentem. A hangzásokkal ugyanis nem volna az ég világon semmi baj, ha elfogadná mind a Bakery, mind a zenekarok, hogy a zenéjüket csak széttorzítja és elrontja a digitális kompresszorok használata. Ameddig ez nem változik, addig én inkább csak koncerten kísérem figyelemmel az IHM-et, ott legalább elfogadható ez a hangulat. De minek hallgassak digitális adathordozót, ha az minőség szempontjából lassan egy magnókazetta hangulatára emlékeztet? Költői kérdés volt, ne is válaszoljon rá senki...

Isten Háta Mögött - Az első két lemez (2CD) (2009)
A lemezeket újrakeverte: Varga Zoltán
Hangerőháború áldozata-e: IGEN.
www.istenhatamogott.hu

Living Colour - Chair in the Doorway

A New York-i illetőségű Living Colour egyike azon kevés zenekaroknak, akik Magyarországra szinte hazajárnak egy-kétévenként, sőt, ha igazán pontosak akarunk lenni akkor a Living Colour olyan klubzenekar, akiket Európában talán nagyobb attrakcióként fogadnak, mint hazájukban, az Egyesült Államokban. Persze ez nem jelenti azt, hogy a funkot illetve a metált ötvöző feketékből (az ilyesmi ritkaság) álló zenekart nem vennék komolyan az USA-ban, mivel a Living Colour történelme sokkal hosszabb ennél; a nyolcvanas évek végén befutott sztárzenekarként ünnepelte őket az MTV. A Vivid címmel megjelent debütáló korong sikerét azóta sem tudták felülmúlni, legnagyobb slágerük, a Cult of Personality pedig máig a legnépszerűbb koncertdalok egyike. A folytatás sajnos jóval gyengébb lett, bár egy Grammy-díjat azért elvitt a Time's Up (nem mintha ez volna a minőség fokmértéke), számomra mégis ez az egyik legunalmasabb Living Colour lemez. A fáma persze úgy tartja, a legnagyobb zenekarok számára a vízválasztó a harmadik opusz; ők pedig abszolválták is ezt az elvárást, egyértelmű, hogy az lett a defintív funk-metál, progesszív hatásokat sem nélkülöző album. Bár a kritika alapvetően szerette a Staint, a Vividnél tapasztalt sikert nem sikerült túlhajrázni, és a zenekar már "csak" Grammy-jelöléseket zsebelhetett be, ráadásul egyre kevésbé birták elviselni egymás fejét is. 1995-ben a kreatív ellentétek oly mértékig fokozódtak, hogy befejezték a negyedik album munkálatait, és bejelentették feloszlásukat. Az el nem készült albumért nagyon is kár, az elkészült négy számot később egy válogatáslemezen viszont kiadták. Nos, egy a Stainnél súlyosabb album képe rajzolódik ki az alapján, amit ott hallunk, úgyhogy kár, hogy feloszlottak '95-ben. Mégis, ami a Living Colourből később megmaradt, az nagyjából a Stainből építkezik; drasztikus ám mégis funkosabb megszólalás a zseniális Vernon Reid követhetetlen gyorsaságú gitárszólóival, Doug Wimbish hihetetlenül eredeti pötyögtetős basszusaival, a Berklee-ben tanult Will Calhoun ritmusaival és persze a musicalszínpadon amúgy Júdást is éneklő Corey Gloverrel. A Living Colour története tehát nem ért véget 1995-ben, mivel 2000-ben újult erővel ismét összeálltak, először csak egy turnéra, majd 2003-ban mégis felvettek egy teljesen új albumot Collideøscope címmel. A Collideøscope vegyes fogadtatást kapott, volt aki szerette, volt aki utálta, bár engem például hidegen hagyott az a sok idegesítő kísérletezés, amit azon az albumon véghezvittek. Nem állítom, hogy nincsenek rajta jó dalok, de azért azt sem mondhatnám, hogy túlsúlyban volnak, ráadásul a szeptember tizenegyedike témát is alaposan túltárgyalták a Collideøscope-on. Egyedül audiofil szempontból tudnék pozitívumot mondani; az album megjelent az akkor még feltörekvő, ma már inkább stagnáló DVD-Audio formátumban is. Piaci szempontból a Collideøscope alaposan megszenvedte a Napster-korszakot, ráadásul egyetlen dal sem tudott semmilyen listára felkerülni róla, úgyhogy a Living Colour szépen visszamászott oda, ahonnan jött: a klubok világába.

És ez nem is baj, mivel meglehetősen kellemes meglepetés a nemrégiben megjelent The Chair in the Doorway, amely a Metallica-t is elindító Megaforce dobott piacra. Azon kívül, hogy 2,800 eladott példánnyal a Billboardra is felkerültek, üdítő visszatérés lett az új album. A The Chair in the Doorway-re duplán is igaz az európaiság szeretete, mivel a lemezt teljes egészében Csehországban vették fel, és sokkal inkább érezhető rajta a leülepedett, átgondolt munka, nem fullad olyan zakatolásokba, mint amelyeket a Collideøscope-on hallhattunk. Kevesebb az indusztriál hatás, több a funk és a metál, itt-ott jó mélyre hangolt gitárokat is lehet hallani e "folyosós" korongon. A bookletnél egyébként külön érdekesség, hogy rajongók által beküldött artworkokből lett kiválasztva  mind a borító, mind a hátsó oldal. De térjünk inkább az albumra! A leginkább figyelemre méltó számok között erősen élen áll a Burned Bridges, mely nyitány is egyben, sok-sok vokállal, és egy tipikus Veronon Reid szólóval a végén. A The Chairen azért megjelenik némi elektronizmus is, de az igazán malacul megszólaló számként a Decadance-t említeném meg, minden van benne ami egy jó Living Colour számba kellhet; kórusok, Reid-féle riffek és szóló. A Young Manen maga az industrial hip-hop királya, Mark Stewart a közreműködő, a Behind the Sun pedig a következő Living Colour koncertek befutója lehet. Minden lemezre készítenek egy blúzosabb, funkysabb művet is, olyat mint amilyen a Collideøscope-on a Flying volt, nos ide is készült egy ilyen: a Bless Those. A lemez végén feltűnő, Stainre hajazó jelenség az Out of My Mind, a Not Tomorrow pedig szépen lezárja az albumot - a kevésbé szemfülesek számára. Ugyanis eztán jön pontosan 4 perc 33 másodpercnyi csend, amely John Cage azonos című művét eleveníti fel; Cage, a huszadik század egyik legjelentősebb modern zeneszerzője ugyanis folyton performanszokban gondolkodott, ez a mű pedig majdnem ötpercnyi csend, ahol elgondolkat az ember a gyrosuló világban legalább egy kicsikét a saját életéről. Bónuszként kapunk egy demósabb hangvételű gúnyszámot, az Asshole-t; megtudjuk belőle, hogy mekkora seggfejek vagyunk valójában.

Összességében tehát korrekt, de nem világmegváltó lemez a The Chair in the Doorway, amiről viszont tudjuk, hogy már nem is akar az lenni, ez pedig inkább pirospont, mint negatívum. Értékelendő, hogy mind az arcból, mind a nagy békeaktivizmusukról letettek, és inkább egy faszán megszólaló, de sajnos annál loudnessesebb albumot tettek le az asztalra. Ez utóbbi mellett szintén nem tudok elmenni, bár az album megszólalását túlságosan nem zavarja meg annak kompresszorozottsága, pedig itt-ott elég csúnyán alakulnak a hangullámok. A dobokért pirospont jár, szép, tisztára keverték ki, nem duruzsolnak annyira ki belőle a gitárok, amennyire például a Collideøscope-on tették, és Corey hangja is abszolúte vállalhatóan szólal meg a lemezen (néhol még mindig szuper tenor-lágékban). Fontos kihangsúlyozni, hogy a Living Colour eléggé koncertzenekar, ráadásul klubokban igazán jók, így akit zavart a néhány évvel korábbi Szigetes koncertjük (Corey nélkül), annak bátran ajánlanám a 26-ai koncertjüket a Diesel klubban. Buli simán lesz, a belépő kicsit borsos, de ahogyan a zenekart ismerjük, lesz bőven azért a régi slágerekből is, és talán némi meglepetést is kapunk az arcunkba. Ha nem, magam követelem vissza a jegyárat Doug Wimbishéktől.

B+

Living Colour - The Chair in the Doorway (2009) (Megaforce Records)
Producer: Living Colour
Hangerőháború áldozata-e? IGEN.
www.livingcolour.com

Dream Theater - Images and Words

1992 különleges év volt a progresszív zenéért rajongók számára - egy különös jelentőségű zenekar ugyanis végérvényesen beleírta magát a század- és ezredforduló modern zenéjének történetébe; július hetedikén megjelent a zenekar második, kvázi-debütáló albuma, az Images and Words. Azért csak kvázi, mert korábban már jelent meg lemezük, When Dream and Day Unite címmel, amin a kissé botladozó Charles Dominici vette magára az éneklés fáradságos terhét, és akkor még finoman fogalmaztunk az imént említett úriember teljesítményét illetően. A debütlemezen még az sem segített, hogy az akkor már híres-neves Terry Date vezénylete alatt készült, pedig a zenekar nagyon úgy gondolta, hogy majd eljön a kánaán, és a lemez kult-státuszba lép. Hát, nem így történt, igazából teljesen rendben lenne az első album, csak éppen teljesen felejthető, ez pedig a progresszív zene világában csöppet sem jó dolog. Ellenben a második! Amit azóta joggal nevezek kvázi-debütáló albumnak, s ezen szerintem a zenekar sem sértődne meg (és ha igen, az se érdekes). A Pull Me Under hangos, videóklipes, x-rotációs sikere után a többi szám már nem jutott el a slágerlistákon sehová, de ez a gyorsan jött, gyorsan ment siker arra viszont tökéletesen alkalmas volt, hogy a zenekar népes rajongótábort szedjen össze magának, és ez a fanbázis a Dream Theater jelenlegi, nyilvánvalóan unalmas teljesítménye mellett is kitartó maradjon. De ne is beszéljünk Petrucciék legutóbbi lemezeiről, mert nyomban ásítanék, és amennyire késő van, még a végén el is aludnék az Octavariumon és a Systematic Chaoson. Nem, akkor már inkább beteszem az Images and Words-öt.

Egészen hosszúra sikerült lemez az Images and Words, bár a Dream Theater azóta is csak magát akarja túlhajrázni, egyre hosszabb és hosszabb, s egyre rosszabb és rosszabb lemezekkel (élén a Train of Thought-tal). Valahol az arányokban látom a hibákat, illetve a fiatalos kreativitás hiányában; viszont az Images and Wordsön látszik, hogy se kiadói nyomás, se művészi korlátozottáság nem volt. Mindenki pontosan annyit tesz a lemezhez hozzá, amennyi belőle kell, Petrucci nem maszturbál feleslegesen húszperces szólókat, LaBrie fénnyel és stílussal énekel, képzett tenorokat megszégyenítő módon. Bár Myung általában ugyanazt csinálja mindegyik lemezen, a Learning to Live-en mégis kicsit más a helyzet; ez a Dream Theater (és Myung) legjobb alkotása, és a lemez legjobb száma is egyben. A Learning to Live-ben lövi el a zenekar azt, ami a progresszív zenéről tud, és igazán számít, hosszú és monumentális, mégsem altatóan unalmas. És végül LaBrie itt énekli ki a zenekar történetének legmagasabb hangját, a szám végén megcsillogtatja azt a bizonyos kétvonalas fiszt ("F#), amit kevés énekes képes megcsinálni a földön. Egyébként a Pull Me Under videós, MTV-s sikere ellenére is kvázi DT-himnusz, a Take The Time pedig annyira lendületes és üdítő, hogy a közönség hőzöngött is, amikor a budapesti koncerten kiugrották a középső részt. Kissé viccre vették a figurát a Metropolis elnevezésekore, a szám folytatását albumban írták meg később (ott kezdte el magát túlságosan komolyan venni a DT), és ha még sterilnek is láttatja magát a szám, azért a kötelező progkodást is lezavarják a lemezen kilenc percben. Bár az album többi része kissé nyálas, azért az Another Day-t bármelyik Dream Theater tribute zenekar eljátssza, ha arról van szó.

A lemez hangzása ma is tökéletesen megállná a helyét, még a triggerelt dobok ellenére is; szép, dinamikus íve van a hangképnek. A basszusszólam szinte minden számban tökéletesen kivehető, a gitár hangja pedig nélkülözi a mai agyonkompresszált, szó szerint disznómód megszólaló albumok világát. Amit egy progesszív lemeztől elvárunk, azt teljes mértékben hozza a CD-s transzfer, amely egyébként erősítette a kor tendenciáját; és eleve csak kompaktlemezre szánták. Sajnos nem tudom megmondani, hogy milyen arányban (AAD, ADD, DDD?), mert a CD-n ezt nem tüntetik fel, és a Wikipédián sem találtam erre vonatkozó információt. És hogy mit várok el egy progresszív lemeztől? Hogy részletes legyen a felvétel, és hogy ne üvöltsön, mint a sakál (hálistennek ez akkoriban nem volt divatos), legyenek dinamikus arányai, és ne szóljon túlságosan műanyagmód. Nos, ha ezek mindegyikét talán nem is tudja maradéktalanul teljesíteni az Images and Words (főleg a triggeres dobok és a mai kornak már kicsit nejlon szintetizátor miatt), de a nagy részét igen, és igen csak összedörzsölném a kezemet, ha ma olyan lemezt tennének le Petrucciék, mint amilyen ez volt. Esetleg az Awake megközelíthette, ebben látom a vitát - de abban nem, hogy az utóbbi anyagok meg se közelítik azt a kreativitást, amit a DT odatett 1992-ben. Az album hatása máig meglehetősen erős, a DigitalDreamDoor magazin a második legjobb prog-albumnak választotta Tool Aenimája előtt és a Queensryche Operation Mindcrime-ja után.

Bár divatos mindenféle remaszterizált korongokat a piacra dobni, az Images and Words csak részben lehetett ennek szenvedő alanya; egy évvel ezelőtt ugyanis a Rhino (a Warner egyik szublabelje) piacra dobott egy greatest hits jellegű kiadványt, amiről talán ők is sejthették, hogy az üzleti potenciálja nulla, ha nem pakolják tele felesleges apróságokkal. Nos, hát a sok B-oldalas tartalom és ritkaság mellett felkerült a válogatásra a Pull Me Under, Another Day és a Take The Time "újramixelt" változata. Nem akarom senkinek sem elrontani az élményt, de a lényeg az, hogy valami borzasztó módon bántak ezekkel a számokkal, még annak ellenére is, hogy Kevin Shirley követte el a kezelést. Oké, a Pull Me Under talán tökösebb lett tőle, de úgy eltorzult a szám is, hogy LaBrie énektémái fénytelenné és szinte már hamissá váltak; egyetlen pozitívuma van, hogy másként szól rajtuk a dob, de ez túl sokat nem dob az élvezeti értékén. A másik említésre (sem) méltó kiadvány a lemez japán verziója, ami ezévben jelent meg SHM-CD-n. Ez a kompaktlemez elvileg ugyanazt tudja, mint a többiek, csak kicsit pontosabban lehet vele dolgozni, és ettől sokkal részletesebbé válik, vagy válhat a ráírott anyag. Tapasztalataim szerint általában az SHM-CD-k nem szoktak rosszak lenni, sőt a Portishead kiadásaik esetében például egészen jó véleményeket olvastam róluk, de ezt inkább ne vegyétek meg, vagy ne szedjétek le. Amit ezek a japánok műveltek az albummal, az botrányos; fogták, oszt kicsit kompresszoroztak rajta, mert miért ne. Ennek az eredménye tehát nem hogy részletesebb, de torzabb hangkép lett, amiért végképp nem éri meg a majdnem tizenötezer forintnak megfelelő árat elkérni; marketingfogás és átverés. Maradjunk csak az eredeti maszternél, az teljesen megfelelő még ma is - talán egyszer a Mobile Fidelity is kiadja a maga változatában...

Dream Theater - Images and Words (1992) (Atco)
Producer: David Prater
Hangerőháború áldozata-e: NEM.
http://www.dreamtheater.net