Living Colour - Chair in the Doorway

A New York-i illetőségű Living Colour egyike azon kevés zenekaroknak, akik Magyarországra szinte hazajárnak egy-kétévenként, sőt, ha igazán pontosak akarunk lenni akkor a Living Colour olyan klubzenekar, akiket Európában talán nagyobb attrakcióként fogadnak, mint hazájukban, az Egyesült Államokban. Persze ez nem jelenti azt, hogy a funkot illetve a metált ötvöző feketékből (az ilyesmi ritkaság) álló zenekart nem vennék komolyan az USA-ban, mivel a Living Colour történelme sokkal hosszabb ennél; a nyolcvanas évek végén befutott sztárzenekarként ünnepelte őket az MTV. A Vivid címmel megjelent debütáló korong sikerét azóta sem tudták felülmúlni, legnagyobb slágerük, a Cult of Personality pedig máig a legnépszerűbb koncertdalok egyike. A folytatás sajnos jóval gyengébb lett, bár egy Grammy-díjat azért elvitt a Time's Up (nem mintha ez volna a minőség fokmértéke), számomra mégis ez az egyik legunalmasabb Living Colour lemez. A fáma persze úgy tartja, a legnagyobb zenekarok számára a vízválasztó a harmadik opusz; ők pedig abszolválták is ezt az elvárást, egyértelmű, hogy az lett a defintív funk-metál, progesszív hatásokat sem nélkülöző album. Bár a kritika alapvetően szerette a Staint, a Vividnél tapasztalt sikert nem sikerült túlhajrázni, és a zenekar már "csak" Grammy-jelöléseket zsebelhetett be, ráadásul egyre kevésbé birták elviselni egymás fejét is. 1995-ben a kreatív ellentétek oly mértékig fokozódtak, hogy befejezték a negyedik album munkálatait, és bejelentették feloszlásukat. Az el nem készült albumért nagyon is kár, az elkészült négy számot később egy válogatáslemezen viszont kiadták. Nos, egy a Stainnél súlyosabb album képe rajzolódik ki az alapján, amit ott hallunk, úgyhogy kár, hogy feloszlottak '95-ben. Mégis, ami a Living Colourből később megmaradt, az nagyjából a Stainből építkezik; drasztikus ám mégis funkosabb megszólalás a zseniális Vernon Reid követhetetlen gyorsaságú gitárszólóival, Doug Wimbish hihetetlenül eredeti pötyögtetős basszusaival, a Berklee-ben tanult Will Calhoun ritmusaival és persze a musicalszínpadon amúgy Júdást is éneklő Corey Gloverrel. A Living Colour története tehát nem ért véget 1995-ben, mivel 2000-ben újult erővel ismét összeálltak, először csak egy turnéra, majd 2003-ban mégis felvettek egy teljesen új albumot Collideøscope címmel. A Collideøscope vegyes fogadtatást kapott, volt aki szerette, volt aki utálta, bár engem például hidegen hagyott az a sok idegesítő kísérletezés, amit azon az albumon véghezvittek. Nem állítom, hogy nincsenek rajta jó dalok, de azért azt sem mondhatnám, hogy túlsúlyban volnak, ráadásul a szeptember tizenegyedike témát is alaposan túltárgyalták a Collideøscope-on. Egyedül audiofil szempontból tudnék pozitívumot mondani; az album megjelent az akkor még feltörekvő, ma már inkább stagnáló DVD-Audio formátumban is. Piaci szempontból a Collideøscope alaposan megszenvedte a Napster-korszakot, ráadásul egyetlen dal sem tudott semmilyen listára felkerülni róla, úgyhogy a Living Colour szépen visszamászott oda, ahonnan jött: a klubok világába.

És ez nem is baj, mivel meglehetősen kellemes meglepetés a nemrégiben megjelent The Chair in the Doorway, amely a Metallica-t is elindító Megaforce dobott piacra. Azon kívül, hogy 2,800 eladott példánnyal a Billboardra is felkerültek, üdítő visszatérés lett az új album. A The Chair in the Doorway-re duplán is igaz az európaiság szeretete, mivel a lemezt teljes egészében Csehországban vették fel, és sokkal inkább érezhető rajta a leülepedett, átgondolt munka, nem fullad olyan zakatolásokba, mint amelyeket a Collideøscope-on hallhattunk. Kevesebb az indusztriál hatás, több a funk és a metál, itt-ott jó mélyre hangolt gitárokat is lehet hallani e "folyosós" korongon. A bookletnél egyébként külön érdekesség, hogy rajongók által beküldött artworkokből lett kiválasztva  mind a borító, mind a hátsó oldal. De térjünk inkább az albumra! A leginkább figyelemre méltó számok között erősen élen áll a Burned Bridges, mely nyitány is egyben, sok-sok vokállal, és egy tipikus Veronon Reid szólóval a végén. A The Chairen azért megjelenik némi elektronizmus is, de az igazán malacul megszólaló számként a Decadance-t említeném meg, minden van benne ami egy jó Living Colour számba kellhet; kórusok, Reid-féle riffek és szóló. A Young Manen maga az industrial hip-hop királya, Mark Stewart a közreműködő, a Behind the Sun pedig a következő Living Colour koncertek befutója lehet. Minden lemezre készítenek egy blúzosabb, funkysabb művet is, olyat mint amilyen a Collideøscope-on a Flying volt, nos ide is készült egy ilyen: a Bless Those. A lemez végén feltűnő, Stainre hajazó jelenség az Out of My Mind, a Not Tomorrow pedig szépen lezárja az albumot - a kevésbé szemfülesek számára. Ugyanis eztán jön pontosan 4 perc 33 másodpercnyi csend, amely John Cage azonos című művét eleveníti fel; Cage, a huszadik század egyik legjelentősebb modern zeneszerzője ugyanis folyton performanszokban gondolkodott, ez a mű pedig majdnem ötpercnyi csend, ahol elgondolkat az ember a gyrosuló világban legalább egy kicsikét a saját életéről. Bónuszként kapunk egy demósabb hangvételű gúnyszámot, az Asshole-t; megtudjuk belőle, hogy mekkora seggfejek vagyunk valójában.

Összességében tehát korrekt, de nem világmegváltó lemez a The Chair in the Doorway, amiről viszont tudjuk, hogy már nem is akar az lenni, ez pedig inkább pirospont, mint negatívum. Értékelendő, hogy mind az arcból, mind a nagy békeaktivizmusukról letettek, és inkább egy faszán megszólaló, de sajnos annál loudnessesebb albumot tettek le az asztalra. Ez utóbbi mellett szintén nem tudok elmenni, bár az album megszólalását túlságosan nem zavarja meg annak kompresszorozottsága, pedig itt-ott elég csúnyán alakulnak a hangullámok. A dobokért pirospont jár, szép, tisztára keverték ki, nem duruzsolnak annyira ki belőle a gitárok, amennyire például a Collideøscope-on tették, és Corey hangja is abszolúte vállalhatóan szólal meg a lemezen (néhol még mindig szuper tenor-lágékban). Fontos kihangsúlyozni, hogy a Living Colour eléggé koncertzenekar, ráadásul klubokban igazán jók, így akit zavart a néhány évvel korábbi Szigetes koncertjük (Corey nélkül), annak bátran ajánlanám a 26-ai koncertjüket a Diesel klubban. Buli simán lesz, a belépő kicsit borsos, de ahogyan a zenekart ismerjük, lesz bőven azért a régi slágerekből is, és talán némi meglepetést is kapunk az arcunkba. Ha nem, magam követelem vissza a jegyárat Doug Wimbishéktől.

B+

Living Colour - The Chair in the Doorway (2009) (Megaforce Records)
Producer: Living Colour
Hangerőháború áldozata-e? IGEN.
www.livingcolour.com