Pearl Jam - Backspacer

Vannak zenekarok, akik sosem tudják, mikor kellene abbahagyni - a Pearl Jam pedig tipikusan ilyen zenekar. Pályafutásuk 1991-es hangos kezdete óta népszerűségük ugyan törtetlennek mondható, de az általuk produkált minőség sajnos [egyre inkább] annál gyengébbnek tűnik. Kétségtelen, hogy a zenekar a Tennel letette a nagybetűs debütöt az asztalra, de ha őszinték vagyunk, akkor azt is elismerjük, hogy a Pearl Jam máig a Tenből él. Sajnos. A Pearl Jam ugyanis tehetséges zenekarként kezdte a Seattle-i grunge-bumm kellős közepén, s a kezdeti pro-choice-os arcoskodások, betiltott videóklipek, és kellően apolitikus hozzáállás után úgy döntöttek, inkább átnyergelnek a divatos Bush-gyalázó, Nader-párti nagycsaládos táborba. Közben persze a grunge-mánia is lecsengett, a változás tehát érthető, ugyanakkor zeneileg sosem volt egyetlen folytatás sem igazán kielégítő a Tenhez képest. Hiába dobálták a polaroidos képeket a lemezeikhez, és ragaszkodhattak konokul akár Brendan O' Brienhez is, akkora hatást már sosem váltottak ki, mint amit az a híres-neves debüt csinált.

Mindezek ellenére meg kell mondanom, hogy a cím nélküli, 2006-ban O'Brien neve nélkül elkészült album még annak ellenére is elnyerte a tetszésemet, hogy a Tenes dolgaik folytatásának még csak a halvány lehetősége sem állt fenn rajta. A nemes egyszerűséggel a rajongók által csak Avokádónak becézett címtelen lemezen mégis volt négy-öt sláger, ami miatt mégsem fulladt unalomba a korong. Pedig a Pearl Jam itt sem változtatott a szokásain, és az Avokádó úgy clippel mint a pingpong asztal, és olyan fülsiketítő módon van szteróba keverve, hogy vigyázni kell a fejhallgatós tesztelgetésével. Mégis, azt tudom mondani, hogy az Avokádón nem volt dühítően unalmas az a sok nyáladzás, amit itt a Backspaceren viszont stílustalanul, szinte végig elkövetnek. Már az első kislemez, a The Fixer is erős kétyeleket ébresztett bennem az érkező lemez minőségét illetően - no nem mintha olyan rossz volna az album, igazából a pontos megnevezése, hogy olyan semmilyen. Nem felháborítóan rossz, nem is kiemelkedően jó; egyszerűen semmilyen. Stadion-rockos buta hangulatot áraszt némi punkos beütéssel, sok-sok olyan dallal, amin az emberek inkább ácsorogni szoktak öngyújtóval a kézben, mintsem ugrálni és üvölteni a szövegeket. Ezen felül a Backspacer egyszerűen túl rövid (alig 35 perc), ráadásul túl gyorsan végig is pörög a lejátszódban anélkül, hogy bármilyen emlékezetes momentumai maradnának a füledben. Még csak egy csettintésre sem futja, nem érzem azt, hogy ezt most vissza kellene tekernem közelebbi megismerés céljából. A Backspaceren inkább az hallatszódik, hogy a Pearl Jam ezt az albumot nem a rajongóknak csinálta, és nem is az egyszerű zenehallgatóknak. A Backspacerről inkább azt mondom, hogy leginkább magának a zenekarnak készült. Ez pedig kapitális hiba.

Az Avokádón azért legalább volt némi dinamika, és egy-két számban odamondós szövegek is bírt az az album, ugyanis e kritérium a Pearl Jamre eddig igencsak jellemző volt. A Backspacer viszont a Gonna See My Frienddel indít, melyről süt a buta stadion-rock, és hogy nincs téma miről énekelni. A Got Some tisztára Offspringes hangulatot áraszt magából, már csak Dexter Holland hiányzik a számból, ráadásul a séma is ugyanaz; ugyanazt a három mondatot ismételgetik az egész szám során - és ez az egész lemezzel így van. A The Fixer sem jobb, a legfelháborítóbb hibája, hogy a klipje egy koncerten lett felvéve, és ennek megfelelően a közönség is benne van, minden zajával együtt. A dal így, minden bénasága ellenére is megállt a lábán (volt hangulata klipestül), ezzel szemben az album verzió nélkülözi a közönséget, s így olyannyira statikus és dinamikátlan, hogy rossz hallgatni. Valószínűleg a Pearl Jam is felismerhette, hogy ez az egyetlen rádióképes, sláger-hangulatú szám a lemezről, úgyhogy a választás kereskedelmi szempontból nem rossz, ugyanakkor sokat elárul a lemez többi részéről. A Backspaceren ugyanis ennél csak rosszabb momentumok vannak. Boldog "je-je-je"-jekkel és "áh-áh-áh"-okkal persze tele van a lemez, csak éppen a lényeg, a dinamika és a koherencia hiányzik belőle. A Just Breath-et első hallgatás után megmosolyogtam, mert bár alapvetően szép akusztikus dal, hallatszik, hogy Vedder karcosabb hangja itt-ott ki van húzva auto-tune-nal. Félreértés ne essék, nem a pitch correctionnel van baj, ugyanis mára már kiváló plugineket gyártanak erre a célra az Antares klasszikusán kívül is (pl. Melodyne), és így ugyanolyan bevett része lett a felvételi eljárásnak, mint a kompresszorozás. A falsabb hangok mértéktelen kihúzása viszont nagyon is árthat egy olyan zenekarnak mint amilyen a Pearl Jam - ahová igenis, hogy elkéne az élőbb hangulat. És ezt a számot követően unalomba is fullad a korong, szerencsére nem is tart sokáig, nehogy túl sokat hallgassam. Boldogságbomba Eddie Vedder szájából? Mi történt az univerzummal?

A lemez másik legnagyobb hibája a clippelésen kívül, hogy dinamikátlanra és statikusra keverték az egész hangzóanyagot. Teljesen egyvonalú, ugyanúgy szól a lágyabb részeken, mint a keményebbeken, ezzel totálisan elvesztette az íveit. Nem csak a koncepció félregondolt, hanem a minőség is; Brendan O' Brient végre el kellene küldenie a zenekarnak nyugdíjba, mert az a Metallicának is jót tett, amikor Bob Rocktól megváltak. Sőt, szerintem értelmesebb volna, ha egy időre lehúznák a rolót, és keresnének olyan témákat, amik kicsit inspirálják őket. Mert ez így nem állapot. Mondjuk érthető, Bush sincs már a színtéren, Obamát imádják, talán szerintük kész is a világbéke?

C-

Pearl Jam - Backspacer (2009) (Monkeywrench/Universal)
Producer: Brendan O' Brien
Hangerőháború áldozata-e? IGEN.
www.pearljam.com