Dream Theater - Images and Words

1992 különleges év volt a progresszív zenéért rajongók számára - egy különös jelentőségű zenekar ugyanis végérvényesen beleírta magát a század- és ezredforduló modern zenéjének történetébe; július hetedikén megjelent a zenekar második, kvázi-debütáló albuma, az Images and Words. Azért csak kvázi, mert korábban már jelent meg lemezük, When Dream and Day Unite címmel, amin a kissé botladozó Charles Dominici vette magára az éneklés fáradságos terhét, és akkor még finoman fogalmaztunk az imént említett úriember teljesítményét illetően. A debütlemezen még az sem segített, hogy az akkor már híres-neves Terry Date vezénylete alatt készült, pedig a zenekar nagyon úgy gondolta, hogy majd eljön a kánaán, és a lemez kult-státuszba lép. Hát, nem így történt, igazából teljesen rendben lenne az első album, csak éppen teljesen felejthető, ez pedig a progresszív zene világában csöppet sem jó dolog. Ellenben a második! Amit azóta joggal nevezek kvázi-debütáló albumnak, s ezen szerintem a zenekar sem sértődne meg (és ha igen, az se érdekes). A Pull Me Under hangos, videóklipes, x-rotációs sikere után a többi szám már nem jutott el a slágerlistákon sehová, de ez a gyorsan jött, gyorsan ment siker arra viszont tökéletesen alkalmas volt, hogy a zenekar népes rajongótábort szedjen össze magának, és ez a fanbázis a Dream Theater jelenlegi, nyilvánvalóan unalmas teljesítménye mellett is kitartó maradjon. De ne is beszéljünk Petrucciék legutóbbi lemezeiről, mert nyomban ásítanék, és amennyire késő van, még a végén el is aludnék az Octavariumon és a Systematic Chaoson. Nem, akkor már inkább beteszem az Images and Words-öt.

Egészen hosszúra sikerült lemez az Images and Words, bár a Dream Theater azóta is csak magát akarja túlhajrázni, egyre hosszabb és hosszabb, s egyre rosszabb és rosszabb lemezekkel (élén a Train of Thought-tal). Valahol az arányokban látom a hibákat, illetve a fiatalos kreativitás hiányában; viszont az Images and Wordsön látszik, hogy se kiadói nyomás, se művészi korlátozottáság nem volt. Mindenki pontosan annyit tesz a lemezhez hozzá, amennyi belőle kell, Petrucci nem maszturbál feleslegesen húszperces szólókat, LaBrie fénnyel és stílussal énekel, képzett tenorokat megszégyenítő módon. Bár Myung általában ugyanazt csinálja mindegyik lemezen, a Learning to Live-en mégis kicsit más a helyzet; ez a Dream Theater (és Myung) legjobb alkotása, és a lemez legjobb száma is egyben. A Learning to Live-ben lövi el a zenekar azt, ami a progresszív zenéről tud, és igazán számít, hosszú és monumentális, mégsem altatóan unalmas. És végül LaBrie itt énekli ki a zenekar történetének legmagasabb hangját, a szám végén megcsillogtatja azt a bizonyos kétvonalas fiszt ("F#), amit kevés énekes képes megcsinálni a földön. Egyébként a Pull Me Under videós, MTV-s sikere ellenére is kvázi DT-himnusz, a Take The Time pedig annyira lendületes és üdítő, hogy a közönség hőzöngött is, amikor a budapesti koncerten kiugrották a középső részt. Kissé viccre vették a figurát a Metropolis elnevezésekore, a szám folytatását albumban írták meg később (ott kezdte el magát túlságosan komolyan venni a DT), és ha még sterilnek is láttatja magát a szám, azért a kötelező progkodást is lezavarják a lemezen kilenc percben. Bár az album többi része kissé nyálas, azért az Another Day-t bármelyik Dream Theater tribute zenekar eljátssza, ha arról van szó.

A lemez hangzása ma is tökéletesen megállná a helyét, még a triggerelt dobok ellenére is; szép, dinamikus íve van a hangképnek. A basszusszólam szinte minden számban tökéletesen kivehető, a gitár hangja pedig nélkülözi a mai agyonkompresszált, szó szerint disznómód megszólaló albumok világát. Amit egy progesszív lemeztől elvárunk, azt teljes mértékben hozza a CD-s transzfer, amely egyébként erősítette a kor tendenciáját; és eleve csak kompaktlemezre szánták. Sajnos nem tudom megmondani, hogy milyen arányban (AAD, ADD, DDD?), mert a CD-n ezt nem tüntetik fel, és a Wikipédián sem találtam erre vonatkozó információt. És hogy mit várok el egy progresszív lemeztől? Hogy részletes legyen a felvétel, és hogy ne üvöltsön, mint a sakál (hálistennek ez akkoriban nem volt divatos), legyenek dinamikus arányai, és ne szóljon túlságosan műanyagmód. Nos, ha ezek mindegyikét talán nem is tudja maradéktalanul teljesíteni az Images and Words (főleg a triggeres dobok és a mai kornak már kicsit nejlon szintetizátor miatt), de a nagy részét igen, és igen csak összedörzsölném a kezemet, ha ma olyan lemezt tennének le Petrucciék, mint amilyen ez volt. Esetleg az Awake megközelíthette, ebben látom a vitát - de abban nem, hogy az utóbbi anyagok meg se közelítik azt a kreativitást, amit a DT odatett 1992-ben. Az album hatása máig meglehetősen erős, a DigitalDreamDoor magazin a második legjobb prog-albumnak választotta Tool Aenimája előtt és a Queensryche Operation Mindcrime-ja után.

Bár divatos mindenféle remaszterizált korongokat a piacra dobni, az Images and Words csak részben lehetett ennek szenvedő alanya; egy évvel ezelőtt ugyanis a Rhino (a Warner egyik szublabelje) piacra dobott egy greatest hits jellegű kiadványt, amiről talán ők is sejthették, hogy az üzleti potenciálja nulla, ha nem pakolják tele felesleges apróságokkal. Nos, hát a sok B-oldalas tartalom és ritkaság mellett felkerült a válogatásra a Pull Me Under, Another Day és a Take The Time "újramixelt" változata. Nem akarom senkinek sem elrontani az élményt, de a lényeg az, hogy valami borzasztó módon bántak ezekkel a számokkal, még annak ellenére is, hogy Kevin Shirley követte el a kezelést. Oké, a Pull Me Under talán tökösebb lett tőle, de úgy eltorzult a szám is, hogy LaBrie énektémái fénytelenné és szinte már hamissá váltak; egyetlen pozitívuma van, hogy másként szól rajtuk a dob, de ez túl sokat nem dob az élvezeti értékén. A másik említésre (sem) méltó kiadvány a lemez japán verziója, ami ezévben jelent meg SHM-CD-n. Ez a kompaktlemez elvileg ugyanazt tudja, mint a többiek, csak kicsit pontosabban lehet vele dolgozni, és ettől sokkal részletesebbé válik, vagy válhat a ráírott anyag. Tapasztalataim szerint általában az SHM-CD-k nem szoktak rosszak lenni, sőt a Portishead kiadásaik esetében például egészen jó véleményeket olvastam róluk, de ezt inkább ne vegyétek meg, vagy ne szedjétek le. Amit ezek a japánok műveltek az albummal, az botrányos; fogták, oszt kicsit kompresszoroztak rajta, mert miért ne. Ennek az eredménye tehát nem hogy részletesebb, de torzabb hangkép lett, amiért végképp nem éri meg a majdnem tizenötezer forintnak megfelelő árat elkérni; marketingfogás és átverés. Maradjunk csak az eredeti maszternél, az teljesen megfelelő még ma is - talán egyszer a Mobile Fidelity is kiadja a maga változatában...

Dream Theater - Images and Words (1992) (Atco)
Producer: David Prater
Hangerőháború áldozata-e: NEM.
http://www.dreamtheater.net